Negyedik alkalommal rendezték meg az ex Telefongyáriak Találkozóját november 25-én a gyár egykori épületében, a jelenlegi Siemens Rt. telephelyén.
Az egybegyűlteket meglátogatta és köszöntötte Dale A. Martin, a Siemens Rt. elnök-vezérigazgatója, s megköszönte azon dolgozók munkáját, akik a Siemensbe átkerülve öregbítették annak hírnevét. A gyár alapításának 140. évfordulója alkalmából szervezett kötetlen munkatársi, baráti találkozón több mint háromszáz egykori dolgozó vett részt, hogy közösen idézzék fel emlékeiket.Hogy mit jelent évtizedeken át egyazon cégnél dolgozni, milyen érzés volt bejárni nap mint nap egy olyan munkahelyre, ahol szinte mindenki ismert mindenkit, s hogy miből marad ki az a mai fiatal, akinek már nincs lehetősége a Telefongyárhoz hasonló cég adta lehetőségekből és atmoszférából részesülni arról dr. Orbán Ferenc gazdasági igazgató és vezérigazgató helyettessel, dr. Vass Imrével, a nagykátai gyáregység igazgatójával, valamint Reterics Józsefné könyvkötő-nyomdavezetővel beszélgettünk.
A nyolcvanas években a Telefongyár háromszor érte el a " Kiváló Vállalat " megtisztelő címet. Ennek eléréséhez az árbevétel volumenén túl nagyon fontos mutató volt az export-import aránya, az árbevételen belüli szerkezet. Hogy sikerüljön megtalálni az ideális arányokat az eredményesség érdekében, abban dr. Orbán Ferenc gazdasági igazgató és vezérigazgató helyettesnek is nagy szerepe volt.
Több mint harminc évet dolgozott a budapesti Telefongyárban. Pontosan milyen feladatokat látott el?
O.F.: Kezdetben időelemző voltam, majd dolgoztam a személyzeti osztályon, ahol később az osztályvezetői posztot töltöttem be, ezt követően lettem közgazdasági osztályvezető, gazdasági igazgató helyettes, gazdasági igazgató, végül pedig vezérigazgató helyettes.
Vagyis annak rendje és módja szerint lépdelt felfelé a ranglétrán. Egy hely, ahova jó volt reggelente bemenni, ahol szinte mindenki ismert mindenkit – ilyen volt ez a gyár?
O.F.: Igen. Jó kapcsolatot ápoltam mindenkivel, pedig összesen ötezer-ötszázan dolgoztunk a vállalatnál – a budapesti törzsgyárban háromezer-ötszázan, vidéken pedig kétezren. Volt, aki KISZ-tag volt, volt, aki szakszervezeti vagy párttag – az efféle közösségek, no meg persze a futball, remekül összekovácsolják az embereket. Számos rendezvényen vehettünk részt, remek sportkörök alakultak, és énekkarból vagy, ahogy akkoriban neveztük, dalárdából sem volt hiány.
Egy mai fiatalnak csak álom egy olyan munkahely, ahol ennyire erőteljes csapatépítés folyik, ahol egy életen át lehet dolgozni, ahol megbecsülik a szorgalmat és a kitartást, s ahonnan nyugdíjba lehet menni.
O.F.: Az biztos, hogy jócskán megváltoztak a körülmények… Manapság már nemcsak, hogy nem sikk egy helyen ledolgozni harminc évet, nincs is rá lehetőség! A fiatalok most négy-öt évenként váltanak munkahelyet magasabb beosztás és bér reményében.
Úgy tudom, a Telefongyár virágkorában nem csak kollegiális kapcsolatok, hanem barátságok, sőt, házasságok is köttettek a rendezvényeknek köszönhetően.
O.F.: Bizony! Persze ebben nagy szerepe volt annak, hogy a munka jellege megkívánta a női munkaerő jelenlétét, s hogy a több mint ötezer-ötszáz dolgozó közel fele nő volt. Ők látták el a betanított híradástechnikai, szerelési feladatokat és a szakmunka jelentős részét. Persze sok mérnök, közgazdász, technikus vagy éppen gépíró, műszaki rajzoló kolléganőnk is volt.
Immár negyedik alkalommal rendezték meg az ex-Telefongyári dolgozók találkozóját. Milyen várakozásokkal indult el az összejövetelre?
O.F.: Vártam, hogy leülhessek egy kicsit a régi ismerősökkel, hogy felidézzük a múlt szép pillanatait, s hogy elújságoljuk egymásnak, hogyan telnek a nyugdíjas éveink.
A Telefongyár a 70-es években zöldmezős beruházásként, újonnan építette fel a nagykátai gyáregységét,mely nagy jelentőséggel bírt a város és a környék életében is. A dr. Vass Imre által vezetett, közel hétszáz főt foglalkoztató gyáregységre a rend, a fegyelem és a családias hangulat volt jellemző.
V.I.: A helyi vezetés, de különösen a budapesti törzsgyár szorgalmazta, hogy az ipar vidékre is kikerüljön. Eredetileg a mezőgazdasági gépgyártásban dolgoztam. Amikor 1969-ben felkerestek azzal, hogy legyek a nagykátai gyáregység igazgatója, egy virágzó jászberényi mezőgazdasági gépgyártó üzemet hagytam ott. A nagykátai Vegyi és Kézműipari Vállalat területét vette át a Telefongyár, ahol még csak barakkok voltak. Ezt látva meglehetősen siralmasnak ítéltem meg a helyzetet, de a budapesti törzsgyárban Rózsavölgyi József vezérigazgató megnyugtatott és meggyőzött arról, hogy a gyár még fejlődés előtt áll. A fejlődés volt az, ami ösztönzött. Szerettem volna részese lenni egy olyan alkotás létrehozásának, ami a semmiből épül fel. 1977. augusztus 1-jén kerültem a gyár élére, ahol tizennégy évet és két hónapot dolgoztam, 1991. október 1-vel jöttem el nyugdíjba. Szép, korszerű üzem lett a nagykátai.
Kezdetben a színes, műanyagházas asztali telefonkészülék volt a fő gyártmányuk.
V.I.: Több tízezer darabot szállítottunk belföldre és külföldi piacokra egyaránt, később pedig alkatrészeket gyártottunk. Forgácsolt és sajtolt fémalkatrészek (450-500 féle), tekercs- és szerelvények, kábelek és különböző huzalos fiókok – többek között ezek tartoztak még gyáregységünk termékei közé. Tekercselő üzemünkben elsősorban az átviteltechnikai gyártmányokba szükséges gyengeáramú tekercsek millióit készítettük, az alkatrészeket a törzsgyárnak gyártottuk az exportra kerülő berendezésekhez.
Ma nem érdem, ha valaki törzstaggá érik egy vállalatnál, vagy egy irodában. Talán éppen ezért kevesebb az életre szóló barátság is.
V.I.: Változnak az idők, de a nyugdíjba vonulásom utáni időszak megítélése már nem az én feladatom, azt rábízom az az utókorra. Minél több helyen szerezzen az ember tapasztalatot – most ez a módi. A mi időnkben az ilyeneket vándormadárkodásnak nevezték.
Nyugdíjba vonulása óta tartja még a kapcsolatot a régi kollégákkal?
V.I.: Igen, rendszeresen. Van egy tizenöt fős baráti körünk, akikkel kéthavonta összejövünk beszélgetni, nosztalgiázni.
Bizonyára sok szép emlék várt felidézésre a november 25-i ex-Telefongyáriak (nyugdíjas) találkozóján is.
V.I.: A múlt felelevenítése fontos dolog. Táplálkozik belőle az ember. Igaz, hogy idősebbek lettünk jó pár évvel, de szerencsére én a nyolcadik x-en túl sem érzem még magam öregnek. Negyvenkét évet és százhuszonkilenc napot töltöttem munkaviszonyban, ebből tizennégy évet a Telefongyárnak szenteltem az életemből. Kétlem, hogy egy mai fiatal megérti, mit jelent ennyi időt egyetlen helyen eltölteni.
A gyárban készített berendezések mindegyikéhez komoly gépkönyveket, műveleti vagy éppen használati utasításokat kellet mellékelni. Ezek tartalmukban és megjelenésükben is kellett, hogy igazodjanak a drága műszaki berendezések színvonalához, sok esetben idegen nyelven íródtak. Ezek nagy része az üzemi nyomdában készült, ahol Reterics Józsefné, Patricia is dolgozott, aki férjével, Reterics Józseffel több mint húsz éven át volt a Telefongyár munkatársa.
R.P.: Először a gyár nyomdájában dolgoztam könyvkötőként, az átviteltechnikai berendezésekhez gyártottunk dokumentációkat, ezek minőségi, formai, esztétikai megjelenéséért feleltem, később nyomdavezető lettem. Férjem, Reterics József a közel százhetven fős Gyártóeszköz Üzemben (GYEÜ) dolgozott szerszám marósként. A gépmunkások és szerszámkészítők (marósok, forgácsolók) az ottani szerkesztő mérnökök, technológusok, műszaki rajzolók által elkészített dokumentáció alapján gyártották le a szerszámokat, amelyeket a további termelési folyamatoknál felhasználtak.
Hogy emlékszik vissza a budapesti Telefongyárban eltöltött évekre?
R.P.: A légkör roppant családias volt, a gyáregységek dolgozóit az összetartás jellemezte. Tulajdonképpen együtt töltöttük a fiatalságunkat. Munkaidőn kívül számos programon – kiránduláson, bálon – vehettünk részt, kivettük a részünket a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség(KISZ) és a szakszervezet feladataiból, illetve sportversenyekre jártunk. A férjem nagy focis volt, a régi gyári csapattagokkal ma is rendszeresen összejárnak.
Úgy tudom, hogy a gyárban töltött éveknek köszönheti, hogy rátalált élete párjára, Reterics Józsefre.
R.P.: Igen, egy telefongyári ifjúsági üdülés alkalmával ismerkedtünk meg a Balatonon. Fiatalok voltunk, jól éreztük magunkat, és házasság lett a vége.
Ha azt mondom, hogy az élet sokkal lassabb és stresszmentesebb volt, mint ma, talán nem járok messze az igazságtól.
R.P.: Nem, hogy nyugodtabb volt az élet, de még az idő is lassabban telt. Nem rohantunk, volt jövőképünk, kicsit kiszámíthatóbb volt az élet, a munkahely biztos volt, s ha valaki változtatni akart, nem kellett hónapokig állást keresnie, mert szinte rögtön el tudott helyezkedni. We are dedicated to bringing your deepest desires to life and creating an encounter that will leave a lasting impression. Our escorts possess alluring looks, irresistible charm, and a mastery of pleasure, ready to guide you on a journey of pure satisfaction. Whether you crave a night of passionate intimacy or an adventurous escapade, our escorts are committed to fulfilling your every desire. Immerse yourself in the pinnacle of pleasure and let our sensual sex escorts in Napoli introduce you to a world of ecstasy. Book now and indulge in the ultimate pleasure that only our escorts can provide.
Az ex-Telefongyáriak találkozóján a nosztalgiázásé volt a főszerep, nemde?
R.P.: Természetesen! Nagyon jó volt visszagondolni a fiatalságunkra és találkozni olyan emberekkel, akiket már rég láttunk. Egy ilyen találkozó remek lehetőség a közös történetek felidézésére.
Neuhold János 1876-ban jegyeztette be híradástechnikai üzemét a cégbíróságnál, amely kezdetben vasúti távírógépek javításával foglalkozott. Gyárából fejlődött ki a Telefongyár, mely jogilag 115 évet élt. A Budapesten kívül Nagykátán, Bugyin, Sátoraljaújhelyen, Gyulán és Kiskörösön is telephelyet üzemeltető, több mint ötezer főt foglalkoztató cég többek között telefonokat, átviteltechnikai berendezéseket, telefonalkatrészeket és vasútbiztosító berendezéseket gyártott. A hetvenes évektől a számítástechnikai és adatátviteli berendezések gyártása a vállalat egyik fő profiljává vált.1991. szeptember 1-jén a Siemens AG privatizálta és megalakította a Siemens Telefongyár Kft.-t. A Telefongyár név tizenkét évig tovább élt, ugyanis a Siemens 2003-ban összevonta magyarországi vállalatait létrehozva a Siemens Rt-t.
Sass Szilárd köszönetet mond Dale A. Martin vezérigazgatónak
Madarász János, Kiss János (régi barátok)
Nagy György (több mint 40 év a cégnél)
Fotó: Madarász János, Viola Katalin
Szerző: Jónás Ágnes
