A párizsi zenei élet pezsgése kihagyhatatlannak bizonyult az elmúlt két évszázad során, ha merész, új ötletekre vágyott a műértő publikum. Nem volt ez másképpen, ha Dukas, Ravel, Prokofjev vagy épp Saint-Saëns egy-egy bemutatójára gondolunk. Ebből a világból kaptunk péntek este egy jól eltalált ízekkel teli menüsort a Pannon Filharmonikusok és Andrej Gavrilov tolmácsolásában.
Dukas két alkotása nyitotta az estét, a Fanfár és a La Péricímű táncköltemény. A néhány perces nyitódarab címéhez méltóan a fúvósokon szólalt meg, s időnként meglepően borsos akkordokat szegeztek a fülünkhöz a zenészek. A rezek hangja sokszínűen árnyalt volt, a forték nemcsak hangosak, hanem fényesek tudtak lenni, szép, gömbölyű pianókkal és pontos együttlélegzéssel is megajándékoztak bennünket; gikszerek sehol, Bogányi Tibor egyértelműen és precízen fejezte ki elképzeléseit. A La Péri a Fanfár után azonnal kezdődött, nyitóképe a szerző A bűvészinas c. közkedvelt szimfonikus scherzójának másolata: egy halk pizzicatót követően divisi akkordok szólalnak meg a fátyolos hangú vonósokon.
Tiszta, transzparens hangzások következtek, megcsodálhattuk a hatalmas zenekar könnyed és világos kezelését, azonfelül fontos szólisztikus játékoknak örülhettünk a brácsa-angolkürt keringőtémában, a hárfák és a xilofon párosában; majd egy pillanatra a hat évvel a La Péri előtt bemutatott Salome Hétfátyoltáncának straussi hangzásai is felrémlettek. A tánc sodró mozgása időnként az impresszionizmus jól ismert zenekari képeibe vegyült: a hárfa suhanása, a fafúvók briliáns futamai, a hosszan kitartott lágy kürtakkordok nagyon szépen érvényesültek, szinte szó szerint betöltötték a csodás akusztikájú termet. Mindezeket élvezetes, pontos előadásban hallhattuk.
Andrej Gavrilov (fotó: Peter Adamik)
Ezek után hirtelen, mint aki a puha szőnyeg után recsegős deszkákon lépked, szólalt meg Prokofjev - a bemutatón nagy vihart kavart -, 1912-es keltezésű I. zongoraversenye. Andrej Gavrilov egyénisége már színpadra lépésekor betöltötte a teret; leülve a zongorához, némi derültséget keltve leszedte a kottatartót és kihurcolta a teremből. Utólag visszagondolva, talán azért tette, mert még nagyobb hangerőt próbált kicsalni a Steinway-hangszerből. Az első pillanattól az utolsóig ugyanis valamiféle metafizikai méretű elánnal szántotta fel a billentyűzetet, olyan testbeszéddel társítva a zongorajátékot, hogy valóban nem lehetett senki másra figyelni a teremben, csak Gavrilovra. Egészen rendkívüli bemutatót láthattunk abból, milyen az, ha valaki ezer fokon izzik, és ebbe a szenvedélyes áramlatba kíván minket is belevonni. A mágus köpenye ezen az estén azonban imitt-amott kilyukadt, szó szerint is: sok lyukas futamot, hiányzó hangot, elkent belső szólamot vehettünk észre, és a különben igencsak precíz zenekarral sem mindig találta meg a zongorista a tempókat.
Pannon Filharmonikusok (forrás: Művészetek Palotája)
Prokofjev összetéveszthetetlen szarkazmusa, áttetsző hangzása pedig rendkívüli módon igényelné a pontos megvalósítást. Még a lassú rész melódiájába is költözött valamilyen remegés, harapósság. Kicsit kevésbé pregnánsan szólalt meg Ravel közkedvelt, balkézre írott zongoraversenye a szünet után: a mű kezdetének két pianissimo nagybőgője eleinte beleveszett a szűnni nem akaró köhögések zajába, csak a kontrafagott vartyogása ébresztett rá némelyeket a muzsika jelenlétére. A jól ismert jazzes epizód erőteljes, itt szinte villámként lecsapó akkordsora azonban valóban felébresztett mindenkit, emellett azonban révületbe ejtő gyönyörűséggel, szabadon szárnyalva szólalt meg az egyetlen tételbe ágyazott lassú szakasz melódiája, finom billentéssel, ezernyi színárnyalattal. Gavrilov legszebb percei voltak ezek. Megérdemelt volt most a nagy taps, de ezúttal a ráadás(ok) elmaradt(ak). A műsor végén Saint-Saëns Haláltánca pedig egy kicsit visszarepített bennünket a romantikus szimfonikus költemények világába. Az 1874-ben komponált darab a legelsők között kísérletezik a xilofon hangjával, és az elhangolt elsőhegedű boszorkánytánca is kitűnő invencióra vall, jelen esetben pedig a megvalósítás is igen szépen sikerült.
Bogányi Tibor (fotó: Peter Adamik)
Bogányi Tibor pontosan és koncepciózusan vázolta fel zenekarával ennek a nagyszerű alkotásnak a színeit és tematikus viszonyait. A teljesen megérdemelt tapsvihart a Pannon Filharmonikusok Saint-Saëns Bacchanáliájával köszönték meg, ráadásként. Igényes, jól összeállított programot hallhattunk, remek előadásban; a dirigens alapos munkát végzett, s igen hálás együttes ez a csapat, rugalmas, nem fásult, nem modoros, akik a tapsrend alatt is mosolyognak és egymásnak gratulálnak. Jó volt látni és hallani.
fidelio.hu